A vak reménye 2. rész

2. rész

Kaname és Ichimaru kimentek a virágos kertbe a hintaágyhoz.
- Gyönyörűek lehetnek a virágok…
- Azok is. Megmutassam?
- De, hogyan akarod?
- Csak érezd az illatát…
Kaname orra alá rakott egy szál margarétát.
- Ez margaréta.
- Igen.
Majd egy rózsát.
- Kellemes és jó az illata, rózsa.
- Nagyon jó.
Kaname mosolygott. Ichigo ott nézte őket az erkélyen. Magában pedig ezek a gondolatok szóltak:
- Nagyon boldog, de az óta amióta megismerte Ichimarut előtte nem mosolygott így. Amióta a szüleink elhagytak minket, mivel keresték őket ezért elvittek engem és Kanamét, majd visszamentek a házhoz és felgyújtották. Még eljöttek a búvóhelyre, de csak elköszöntek és elmentek. Ezután 2-ével idetévedtünk. De, Kaname akkor veszítette el a látását mikor a szüleink után futott és bement a házba én utána kiáltottam, hogy ne menjen, de akkor már bent volt, azt hittük meghalt, míg kiabálást nem hallottunk akkor apám bement és kihozta de, már nem látott semmit. Fáj belegondolni a múltba, de öröm most így, látni boldogan…
- Ichimaru! – kiáltott le az erkélyről Ichigo.
- Igen?!
- Beszélni szeretnék veled!
- Jó, rögtön jövök! – mondta – Kaname mindjárt jövök.
- Jó, menj, megvárlak.
Ichimaru fölment Ichigohoz.
- Látom jól összebarátkoztál vele.
- Miért, talán baj?
- Nem. Sőt örülök neki. Amióta itt vagy újra nevet és boldog.
- De, Ishida azt hiszi, nem szeretem és elég furcsán, rossz szemmel néz rám.
- Ne, törődj vele.
- De, emlékszel mikor oda ült az a Genpachi nevű fiú mellé és beszélgettek, ráadásul nézte Kanamét. Szerintem Ishida azt a fickót akarja Kanaménak.
- Figyelj, én ezt megakadályozom, elvégre én vagyok a bátyja. És ezt nem hagyom. Viszont neki kell választania én csak a rossztól, védhetem meg.
Mindeközben Genpachi is kiment a kertbe Kanaméhoz.
- Hello.
- Ki az?
- Az újfiú.
- Hogy hívnak?
- Genpachi.
- Melléd ült Ishida?
- Igen, de honnan tudod, mikor nem is láttad?
- De, kivalló a hallásom…
Ichimaru éppen jött ki mikor meglátta Genpachit Kanaméval majd elbújt és várt.
- Bocsi, Genpachi de, várok valakit, úgy hogy kérlek…
- Jó! Elmegyek! – mondta mérgesen
- Köszi – Kaname hangosan utána kiáltotta.
Majd Ichimaru előjött és oda ült Kaname mellé.
- Ichimaru?
- Honnan tudtad?
- Onnan, hogy te szoktál csöndben lopakodni.
- Ki volt ő?
- Nem tudom, de vele beszélt Ishida az ebédnél.
- Nem, megyünk sétálni?
- De.
Kaname kézen karolta Ichimarut és elmentek sétálni.
- Hé, hova mentek?! – kérdezte Ishida.
- Sétálni. – válaszolt Ichimaru.
Majd, elindultak eközben Ishida gondolatai ezen jártak:
- Nem, sikerült bevágódnia Kanamél Genpachinak. Majd morogva bement a szobájába, hogy új tervet eszeljen ki. Mindeközben a faluban sétálva egy ruha boltba mentek.
- Hova megyünk?
- Ruha boltba.
- Hogy mi? De, én nem látok.
- De én igen. Megmondom milyen kívülről és te pedig megnézed az anyagát, aztán a barátom segít fölpróbálni.
- Itt vannak barátaid?


- Folyt köv -


Juruichi Hanataro